Csobánka Zsuzsának
Ha vízbe lóg. Ahogy az árnyék vizes lesz.
Szirteken zuhan túl hátunk mögött a nap.
Karok, körök napok és évritmusok tartanak
egy csenddel töltött revolvert a szívedhez.
Az árnyékod, árnyékom, ahogy vetülünk, ablak és ajtó
vetemedőben. Ha belépünk rajta majd
más élt kap a tenger, ívet a dagály
más határt a part.
Úgy vetülsz, mint a pusztulás.
A málló vakolat. Szemben, a lövések járta házon.
Golyónyomok csipkézik míves keretben ablakod -
mint idegennek, hiába magyarázom
a beesési szögét. Hogyan lakott
az épület, a régi csattanásokban hogyan lakott.
Hogy múlik el és mégsem, mint egy
láthatóan nem változó
halmazállapot.
Úgy vetülsz, mint a hajlamok.
Az árnyéktánc. Ahogy árnyékhajad lobog.
Naplemente és pusztulás szelében,
egy folytonosság fojtó igézetében
rajzolnék rólad szavakkal egyfajta vázlatot.
Olyat, amin látszik az idő is. Ahogy vetülünk, ablak és ajtó
vetemedőben. Ha belépünk rajta majd
nem látszik, ki volt közülünk
a vadász, a vad, a hajtó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése