2015. március 14., szombat

Zen fotók: Sárosi Ervin (13.) - Tárnabontással



(Amikor ránéztem Ervin képére, és a hozzá fűzött mondataira,rögtön éreztem a dilemmát - de először két, egymással beszélgető haiku-mester rajzolódott ki a szemem előtt. Mondjuk Issza és Macu Basó. A jóízű különbséggel, ami a Darin és Teitoku-iskolák közt van. Játékos ötlet volt - csak igen hamar rájöttem, hogy nem ott húzódik a dilemma, ahol a két tradicionális japán költőiskola között. Rájöttem arra is, hogy nincs meg az a pár szóval elérhető asszociációs mező, ami mindannyiunké volna, ahogy egy helyütt már megfogalmaztam, a mi expanzív, a régit az új kedvéért folyvást elejtő szemléletünk nem épít ilyet. Egymás mellett létező párhuzamosaink vannak hagyományból: antik, keresztény, korai felvilágosult - vagy akár a frissen hagyománnyá váló kiábrándultság  rációból: a posztmodern. Ha asszociáltatni akarok, akkor meg kell csinálnom, végigjárva a magam ösvényén, és megmutatva nektek: magát a dilemmát, s hogy mi jut eszembe róla. Erre szolgálnak a hozzá rendelt képek, szövegek - így vezetném az asszociációt.)




Sok millió ember szeme láttára lépett a Föld első küldötte egy idegen égitest felszínére...
űrvilág.hu



(Hát persze, hogy a valaha készült leghíresebb nyom-kép... a legteljesebb hozzárendelhető különbség, hogy dilemmát alapozhassak. A legmesszebbre nyújtózásunk eddig; az ismeretlenbe és az anyagba. A Holdra-szállás jelentősége kétarcú. Akármilyen furcsa, de ez talán legnagyobb anyagiasult szellemi teljesítményünk - eljutottunk oda, abba a kietlenségbe (magunk köré csomagolva az életet, az otthont), ahol nem vesz körül az élet. Ahol nincs élet, Csak amit mi odaviszünk.
Szellemi teljesítmény... minden anyagiasult mechanizmusunk az. Evvel válunk el az élettől, ami az otthonunk, ez emelne ki úgymond, tenne kivételessé. Minden anyagiasult teljesítményünk szellemi, de a testben előre elért mennyország élettelen, holt kőzúzalék-sivatag - az égbe nyújtózás a megformált képzelettel a halál-környezetbe tett, odacipelt életbe csomagolt séta. A testet csak így tudjuk repíteni. Amit ha hátralépsz, a honnan jöttél földjére, felnézel és eléred, amit a képzeleteddel érintesz, azt a testtel soha nem. Csak a vázát. Az üres kagylóhéjat tapostuk a határtalan partján.)


apró lépés neked -
hatalmas ugrás az
emberiségnek

ahogy nyomod formál az
élettelen anyagon

(Armstrong szavai egyébként hallatlanul ironikusak. Minden szellemi teljesítményünk ilyen apró lépés. Anyagot formálunk, és életet, a háziasítástól a genetikáig millió módon nyúltunk bele a környezetünkbe. Ez kiemel, valóban, és eltávolít... de pontosan mi is ez a távolító gesztus, és hogyan léphetnénk vissza belőle az otthonba, amely annyi embernek annyira hiányzik? A laboratóriumod ritkán otthonos...)



Jártak már előttem, félve hagyom el saját nyomom, nem akarom megzavarni a nyugalmat. Hisz valahogy nem odatartozó az ember. Csak vendég.
Sárosi Ervin


neked apró lépés
és odatartozol:
vedd le a cipőd

 vegyél le mindent, mi
benned a seolba vágyik


(Meztelenné kell lennünk hozzá. S bár úgy tűnik, vitatkozom a szavaival, ezért van Ervinnek valójában igaza. Melyikünk hajlandó a halál pillanatáig (amikor úgyis megtörténik...) valóban "levetni a cipőjét", lemeztelenedni,kitenni magát fagynak, szélnek, esőnek, perzselő napnak; levenni a tudást, a védelmet, vállalni valóban teljességében azt a kiszolgáltatottságot, ami azzal járna: valóban a része az otthonának, egy porcikája sem lóg ki belőle. Ezért használom a seol szót, a mi seholunk gyönyörű gyökerét - hiszen a túlnan, a túlvilág, mennyi és pokol számunkra valóban sehol van. S mikor messzire nyújtózunk, valójában ezt keressük: a kérdésünkre a választ. Amikor felszállunk, a mennyet akarjuk megérinteni - vagy a poklot. az elképzelt teljességet érnénk el az anyagiasult képzelettel. Ha igazán és maradéktalanul itthon akarunk lenni e bolygón, ezt kéne levetni. Így váltunk vendéggé a szülőbolygónkon - mert ezt nem lehet. Nem tudjuk levetni a szellemet, s az érzést, hogy valójában a seholban van az igazi otthonunk.)




2 megjegyzés: